Winter is coming

Remélhetőleg nem fog még egy fél emberöltőig sem tartani, és a Mások eljövetelétől sem kell tartanunk, de egyértelműen és vészjóslóan közeledik, ezt érezzük.

Indonézia időjárásáról nagyon nehéz általánosságban beszélni, ugyanis a több, mint 18 000 szigetből álló országban nagyon szélsőséges különbözőségek lehetnek még egy szigeten belül is, nem beszélve a domborzati viszonyok által meghatározott időjárásról.

Egyenlítői ország lévén alapvetően két évszak van, száraz (nyár) és nedves (tél), a száraz jellemzően májustól szeptemberig, a nedves pedig októbertől áprilisig tart. Az eső a nedves évszakban lehet trópusi zápor, de lehet napokig tartó, megállás nélküli zuhatag is.

Eddig az általános rész, most jönnek a kivételek.

Balin például (amihez nagyon közel vagyunk) elég kicsi a különbség a két évszak között, a nyári szezon egy kicsit szárazabb, a téli pedig egy kicsit nedvesebb, alapvetően bármikor lehet számítani egy kis esőre, de sosem zuhog napokig.

A Bali melletti Lombokra viszont már azt írja a kisokos, hogy decembertől februárig nagyjából járhatatlan a földcsuszamlások és a sok eső miatt.

Borneo esőerdeiben minden nap esik rendesen, valószínűleg a nedves évszakban nem napi 3 órát, hanem 4-5-öt, de ez a sár és páramennyiségen nem sokat változtat. Szumátrán viszont eltérés van a sziget északi és déli része között is, északon októbertől januárig, délen pedig januártól februárig esős.

Itt Surabaya-ban, Jáva szigetén viszont eddig egy csepp eső sem esett, cserébe hírhedten az ország egyik legmelegebb területe. Jakartában minden indonéz fogta a fejét, hogy hűűű meg hááá, Surabaya-ba megyünk, hát ott nagyon meleg lesz, ami kicsit mókásnak hatott a jakartai 38 fokban, miért, itt talán sál, sapka, kesztyű nélkül nem indultok neki?

Túl sok időt ugyan nem töltöttünk Jakartában, de sok különbséget nem fedeztünk fel az ottani meg az itteni 38 fok között. Meleg van. Nagyon párás, nagyon meleg.

Az épületekben pedig a szintén szokásos 18-20 fok, mert ha már megadatott a légkondi, akkor mi értelme lenne ugye valami kellemes, még a kinti pokollal összegyeztethető 24-27 fokra beállítani?

Neeem, ha már csinálunk valamit, akkor csináljuk rendesen, 18 fok, az a tuti. Több embertől kérdeztük már, hogy ezt mégis miért, meg hogy, de mindenki csak megvonja a vállát a pulóvere alatt, hogy igazából nem tudják.

A nyelvtanároknál már elértük, hogy az órán kapcsoljuk ki a pont velünk szemben található fagyasztót, de akkor meg ők izzadnak szegények, akik rendesen beöltöztek az iskolai klímához, ahogy kell.

Várjuk tehát a telet, de lehet, hogy csak addig, amíg meg nem érkezik. Ryzát már kérdezgettük, hogy mégis, mire lehet számítani?

Októberben indul a buli, vagyis 1-2 héten belül, és az előjele az esti erős szél. Ez eddig pipa, ugyanis délután 5-6 környékén, amikor besötétedik, szinte minden nap nagyon erősen fúj a szél. Lobognak a pálmalevelek rendesen. Néhány óra után abbahagyja, de azért néhányszor éreztem már azt, hogy na, akkor most jön az Armageddon. De még nem.

A tavalyi „tél” állítólag különösen kemény volt, az utcákon masszívan hömpölygött a sár és a víz, a város csatornarendszere nem tudta kezelni a mennyiséget.

Hogy nagyjából mire számíthatunk, az jelzi, hogy Ryza ajánlotta, hogy szerezzünk be vízálló műanyag cipőt (ezt minden sarkon lehet kapni, fröccsöntött Crocs utánzatok a szivárvány minden színében gombokért) valamint esernyőt, vasalót, mert semmi nem fog megszáradni a páratartalom miatt, és jelezte, hogy esős évszakban elnézőbbek, ha késünk az óráról.

Remélem, azért a 10 perces séta az egyetemig még így is leküzdhető lesz, de azért persze az utcákon és az egyetem parkjában is mindenhol jelen lévő jó mély vízelvezető csatornák árulkodnak arról, hogy nem egy balatoni bőrig ázunk-megszáradunk 10 perc alatt történet várható.

Úgyhogy jelenleg még a melegtől folyik rólunk a víz, de azért már elkezdtem szemezni a ház aljában a kisboltban kihelyezett esernyők közül egy csinos példánnyal, és szoktatom magam a gondolathoz, hogy a következő néhány hónapban a legjobb barátom az egybeöntött műanyag cipőm lesz.

Jakarta - Kezdődik

Szombaton hajnali 3-kor, másfél napos utazás után tehát elszállásoltak minket a Jakarta központjában található 5*-os Aryaduta Hotel-ben, (nagy piros pont a szervezőknek) azzal az útravalóval, hogy reggel 8-kor kezdődik az egész napos eligazítás.

Ahhha.

Szobatársammal, Nórival szépen beállítottuk az ébresztőt, ami reggel 7-kor csörgött is, majd kérdésemre, hogy van-é snoozie, Nóri mondta, hogy nincs, tehát nyugodtan aludtunk tovább.

10 óra körül támolyogtunk le a lobbyba, ahol remekül megreggelitünk az összes többi frissen ébredt magyar diákkal, majd beültünk a 11-es előadásra. Kaptunk szépen füzetkét a napi programról, a résztvevőkről, és minden tudnivalóról. A terv szerint 4-kor találkozó az egyes egyetemek részéről kijelölt koordinátorokkal, este 7-kor pedig részt veszünk a Naaagy Megnyitó Ünnepségen, amire leszünk szívesek a jobbik ruhánkat felölteni, de legalábbis ne legyünk ujjatlanban, térd fölött érő bármiben, és papucsban vagy szandálban.

Délben néhányan elindultunk egy kis sétára, hogy ha már kemény másfél napot Jakartában töltünk, legalább lássunk valamit a városból. 

Egy kellemes nyitott csatorna Jakartában

Jakartáról annyit tudtunk előljáróban, hogy a Lonely Planet szerint is nehezen szerethető város. A világ egyik legnagyobb megalopolisza, ami 1950-ben lett hivatalosan Indonézia fővárosa, az elmúlt 60 évben megtízszereződött a lakosai száma, és mindez a tudatos városszervés teljes hiánya mellett történt. A mi 5*-os szállodai szobánkból például konkrétan egy hatalmas szeméttelepre/nyomortanyára láttunk, és rövid sétánk során is ugyanezt a kettősséget tapasztalatuk. Az elkerített, szépen karbantartott, rendezett kerttel körbevett mecset egyik oldalán vígan folydogál a nyitott csatorna, másik oldalról pedig hullámlemezekből összetákolt bódésor/piac kezdődik. (Itt gyorsan be is szereztük néhányan az indonéz SIM kártyáinkat, némi alku után, ugyanis a kiírt árak csak amolyan jelzés-értékűek, még egy SIM kártya esetében is.)

Megnéztük a nemzeti függetlenségi emlékművet is, ami egy hatalmas obeliszk egy nagy tér közepén. Felmenni sajnos nem volt időnk, mert a gyorsan mellénk szegődött önkéntes guide szerint is több órát kellett volna sorba állni, de cserébe vehetünk tőle képeslapot, sapkát, meleg palackozott vizet, whatever. 

Függetlenségi emlékmű

4 előtt értünk vissza a szállodába, ahol kiderült, hogy épp lecsúsztunk az ebédről, és az egyetemi koordinátorunk sem érkezett még meg. Semmi gond, majd a 7 órás ünnepség után lesz alkalmunk találkozni vele.

Némi délutáni csendes pihenő után a megfelelő ruházatban lebattyogtunk a legnagyobb konferencia terembe, ahol kezdetét vette a hivatalos megnyitó ünnepség. A helyi Mariah Carrey előadásában a lelkesedés nagyobb volt, mint a tisztán eltalált hangok aránya, de a 80'-as évek amerikai popslágerei közé beiktatott indonéz tánc és gamelán (tradicionális ütős együttes) bemutatók jelentősen emelték az est fényét. Mindenképpen érződött, hogy az Oktatási Minisztérium részéről nagyon komolyan veszik ezt a programot, az oktatási miniszter is jelen volt, és mondott egy rövid, de annál kedvesebb beszédet, úgyhogy alapvetően nagyon jó hangulatú volt az egész ünnepség. A záróakkordként előadott „Heal the World” alatt már egyértelmű jelei mutatkoztak a szeretetrendőrség masszív jelenlétének.

Könnyeinket letörölvén az emeleti kisebb terembe siettünk, hogy végre találkozzunk a koordinátorunkkal. Addigra az már kiderült, hogy másnap mindenkinek reggel 6-ra készen kell lennie, indul ugyanis a 700 diák célvárosokba való eljuttatása, de repülőjegyet még mindig nem kaptunk. Mint kiderült, koordinátort sem. Jöjjünk vissza fél 10-re, addigra már egész biztosan.

Ok, fél 10-re vissza, és ott volt végre Ryza, aki az UBAYA egyetem nemzetközi kapcsolatok koordinátora, és akivel már korábban váltottunk néhány e-mailt. Fiatal, nagyon segítőkész lány, kiváló angol nyelvtudással, ami elég ritka Indonéziában. (volt olyan koordinátor más egyetemen, aki egy hangot sem beszél angolul, mondván, azért jöttetek ide, hogy megtanuljatok indonézül, nem? Ja, hogy még nem tudtok, hát akkor hajráf, majd beszélgetünk néhány hónap múlva!)

Ryzában azóta sem kellett csalódnunk, csak szuperlativuszokban tudok róla beszélni.

Elmondott néhány dolgot az egyetemről, de első körben természetesen a másnap reggeli utazás volt a legfontosabb. Fél8-kor találkozó a recepción, megkapjuk a repülőjegyeket, és 8-kor indul velünk a busz a repülőtérre, Surabaya-ban pedig majd várnak ránk, és elvisznek egy vendégházba, ahol az első éjszakát az egyetem állja nekünk. Pirospont hegyek.

A szétszóródás természetesen a magyar csapatot is érintette, megbeszéltük tehát, hogy utolsó este legyen még egy összetartás, aludni úgysem aludtunk 3 napja, akkor már le se feküdjünk.

Bevettük tehát magunkat a néhány utcára található Jalan Jaksar negyedbe, ami Jakarta hátizsákos Mekkája. Hostelek és szórakozóhelyek váltják egymást a mulitikulti vendégsereggel megspékelve.

Első állomásunk a – nem tévedés! - Obama Fan Club volt, az amerikai elnök nagy mosolygós arcképével a bejáratnál. Nem kicsit találtuk abszurdnak, de később olvastam a kék Bibliában (Lonely Planet), hogy Obama elnök 4 évig élt Jakartában, itt járt egyetemre, és azóta is kiválóan beszél indonézül. Kicsi a világ.

Alapvetés, hogy olyan helyre kell menni, ahol sokan vannak, és mivel az Obama Fan Club kongott az ürességtől, inkább visszatértünk a korábban látott Joker Club-ba.

Itt érkeztek szépen a Bintang zsiráfok (helyi sör, ami NYILVÁN nagyon hamar bitang néven kezdett futni körünkben), fokozódott a hangulat, és olyan merészségre ragadtattam magam, hogy kértem egy Black Woodoo névre hallgató valamit a röviditalok sorából. Egy jó tanács: ha valaki a Joker Clubban jár, és nem szereti a Bailey's-t, és neadijsten előtte ivott már egy kis sört, ne kérjen Black Woodoo-t.

A DJ által erőltetett gépzene nem volt az igazi, és bár tudjuk, hogy a DJ nem Jukebox, elkezdtünk szállingózni hozzá kéréseinkkel. Maradjunk annyiban, hogy Depeche Mode nem volt, :) de azért minden tiszteletem neki, igyekezett előkotorni valamit a 90'-es évekből a lábunkban feszülő boogie-hoz, úgyhogy hamarosan megköttettek az indonéz - magyar barátságok a táncparketten.

4 körül értünk vissza a szállodába, és 6-kor már keltem is, hogy fél 8-ra frissen és ropogósan, összepakolva álljak indulásra készen a recepción.

Ahogy leértem, Kornél aggodalmas arccal közölte, hogy valami baj van, mert neki és Helenának, a szlovák csoporttársunknak megvan a jegye, de nekem nincs. Ó.

Megkerestem Ryzát, aki mondott valami olyasmit, hogy a beléptetésemnél valami adminisztratív hiba történt, ezért engem nem regisztráltak, és így nekem nem vettek jegyet a szervezők, de ne aggódjak, mert bár délelőtt nem fogok elrepülni Surabaya-ba, de majd csak lesz valahogy. Ha más nem, még egy napot töltök Jakartában. Akkor most menjek vissza a szobámba? (titkon reménykedtem még néhány óra alvásban...) Azt semmiképpen se, mert a szobákból ki kell jelentkezni, maradjak az összes cuccommal a szálloda lobbyjában, ott, az a zöld fejkendős néni a főkoordinátor, majd őt zaklassam bizonyos időközönként, hogy mi a helyzet. Láttam Ryzán, hogy őszintén aggódik, és az adminisztratív izében ő sem igazán hisz, de azt nyilván nem mondhatja, hogy bocs, a szervezők szúrták el.

Cool, tehát mégiscsak Ázsiában vagyunk, már kezdtem róla elfeledkezni.

Időközben viszont kiderült, hogy egyáltalán nem csak én jártam így, tehát a beléptetésem körüli adminisztrációs izé hogy finoman fogalmazzak nem annyira fedi a valóságot, a 700 diák legalább harmadának nincs jegye, így a magyar csapat felének sem, sőt, negyedik csoporttársunknak, Bencének sem volt.

Kornél és Helena tehát elrepültek, mi pedig folytatván az előző napok gyakorlatát, most a lobbyban rendezkedtünk be átmeneti szállásként hátizsákok és laptopok halmazaival körülvéve. Bizonyos időközönként valaki elzarándokolt a zöld kendős nénihez friss infókért, aki különféle listákat nyomott az orrunk alá, ahol alá kellett húzni/becsillagozni/bekarikázni a nevünket, hogy tutituti mi vagyunk azok, és itt vagyunk, és igen, kérünk jegyet, hogy egy óra múlva egy újabb listán húzzuk alá, csillagozuk meg, vagy karikázzuk be a nevünket. Néha jött egy-egy rendező különböző városok neveivel a papírlapján, és aki megszólítva érezte magát, az pattant is.

Dél körül jött Bence, hogy mostazonnal indulás, megvan a jegyünk, azonnal fel kell szállnunk a buszra, most megyünk a repülőtérre! Hurrá!

Utolsó búcsúzkodás mindenkitől, bepakolás a buszba, helyek elfoglalása, szolid öröm, hogy van fény az alagút végén, és még aznap este eljutunk Surabaya-ba. Eltelik 10 perc, 20, 30, sehol senki. Végül egy órás várakozás után szépen megtelt a busz, amire ugye mostazonnal fel kellett szállni, és elkezdődött ugyanaz a mutatvány, ami a zöld kendős néninél, egyik lista és névsorolvasás után a másik. Te vagy az, biztos, hogy te vagy, és biztos, hogy itt vagy a buszon, és hova is mész, és akkor hogy is hívják a nevedet, még egyszer??? Repülőjegyünk ugye még mindig nincs, de már annyi pipa és csillag és aláhúzás van a nevem mellett, hogy minden identitás zavaromnak azonnal el kellett volna szállnia. Ha a Föld lapos is, akkor is biztos, hogy én vagyok én, és Surabaya-ba szeretnék eljutni. (Időközben Mr-ré váltam, de kit érdekel ez, rajta vagyok a listáááán!!!)

Végül nagy nehezen elindult a busz, átbumliztunk a 10 milliós városon, és a repülőtéren az első terminálnál leszállították azokat a diákokat, akik Surabaya-ba mentek. Körülbelül 9-en voltunk, különböző egyetemekről, és megkaptuk az összesített jegyünket, vagyis két papírlapon 6-6 jegyet. Gyors létszámellenőrzés, 3 ember hiányzik a csoportos jegyről. Uppsz.

Na nem baj, azért csak csekkoljunk be mi, akik ott vagyunk. Jó, de mi lesz azokkal, akik nincsenek itt, és nálunk van a jegyük? Ha mi becsekkolunk, és bemegyünk a biztonsági ellenőrzésen, akkor már nem tudjuk kiadni nekik a jegyüket akkor sem, ha a gép 3 óra múlva indul...

Majd megoldják, mi azzal ne törődjünk. Oké.

Becsekkol, délután 2 óra, a gép 5-re van kiírva, úgyhogy újabb 3 órás csövezés a belföldi reptéren, ami kb a Keleti Pályaudvar kényelmi szintjén mozog. A szomjanhalás ellen próbálunk italautomatából valami löttyöt szerezni, de négyből négy nem működik, a ballonos vízhez meg 1 darab műanyag poharat tettek ki, amit egymás után használ mindenki, valahogy nem fűllik a fogunk hozzá. Fél 5, elindulunk a kapuhoz, ahol közlik, hogy sajnos a gép kicsit késik, előreláthatólag 35 percet, majd kiírják. Éljen. 35 perc múlva közlik, hogy nem, ez még mindig nem a mi gépünk, még kb 15 perc.

Végül majdnem egy órával a tervezett indulás után elfoglaljuk a helyünket a Lion Air belföldi, Surabaya-ba tartó járatán, ahol a hangszórókból a „Never too late” c. sláger bömböl. A német lánnyal egymásra nézünk, és kitör belőlünk a röhögés. Végül is...

Ryza egész nap hívott minket, hogy hogy állunk, mikor érkezünk, úgyhogy előre mondta, hogy nem Ő, hanem Fenciy nevű kolléganője fog várni minket a repülőtéren Surabaya-ban. Fenciy-vel hamar meg is találtuk egymást, és rövid autózás után este 9 környékén megérkeztünk a Rijady Guesthouse-ba, ahol Kornél és Helena már vártak minket.

Fenciy szerzett nekünk vacsorára Nasi Goreng-et, vagyis sült rizst a helyi árustól, és azzal búcsúzott, hogy másnap reggel 9-re jönnek értünk a következő bevetésre, szállást kell találnunk 1 nap alatt, ugyanis a vendégházban csak 1 éjszakát fizetnek nekünk.

Hát hajrá!

Kis születési rendellenesség

Akkor most Indonézia – néhány szó a miértekről és a hogyanokról

Nem tudnám megmondani, hogy mikor és hol kezdődött, és talán nem is kell, de az biztos, hogy nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy néha el kell indulni. Vagy gyakran. :)

Szóval az a bizonyos zabszem a hátsó felemben időnként jelzi, hogy meg kéne mozdulni, egy kicsit hosszabban, egy kicsit messzebbre, aztán az ember vagy hallgat rá, vagy nem. Persze, mindig nézegettem az önkéntes programokat, építsünk árvaházat Kenyában, számoljunk bálnákat Mexikóban, tanítsunk angolt, vagy bármi mást Indiában, esetleg Kambodzsában, sosem árt, ha ismerjük a lehetőségeket...

Történt aztán, hogy megláttam egy ösztöndíj lehetőséget, melyet az indonéz állam hirdetett meg, és a zabszem egyértelműen jelzett. Semmilyen különleges végzettség, vagy előkészület nem szükséges hozzá, a felső korhatár 35 év, vagyis még az ilyen vén lovaknak is lehet esélyük. Negyvenvalahány egyetem közül lehetett választani szerte Indonéziában, 3, 6 hónapos, vagy 1 éves képzést, nagyrészt indonéz kultúrával kapcsolatos témában. A jelentkezés a formai követelmények teljesítésén túl (útlevél minden oldala, 5 db., tehát nem 4, hanem 5 igazolványkép – volt, aki ezen bukott el -, iskolai végzettségeket igazoló dokumentumok, tüdőszűrő lelet, stb) egy kb. 3 oldalas jelentkezési lapon belül elhelyezett fél oldalas motivációs levélben merült ki.

Nagy baj tehát nem lehet, ha megpróbálom.

Időközben kiderült, hogy Nóri barátnőm barátja, Kornél is épp ezt az ösztöndíjat készül megpályázni, és mivel az addigi találkozásaink során nem kaptunk kiütéseket egymástól, elhatároztuk, hogy megpróbálunk egy helyre kerülni. Két egyetemet és szakot lehetett megjelölni, az első Surabaya városában „Indonesian social and culture” névre hallgatott, a másodikként megjelölt helyem pedig Yogyakarta városában „Inner Faith and local wisdom of Indonesia” szak volt. (jut eszembe, feltétlen keresnem kell valakit, akit erre a szakra vettek fel, mert megöl a kíváncsiság, hogy ez mi ez, és milyen tárgyak vannak?)

Beadtuk a papírokat, nyilván az utolsó nap utolsó órájában, és a túlkóros esélytelenek nyugalmával éltük tovább az életünket. Néha vicceltünk Kornéllal azon, hogy vajon mennyire lenne őszinte a mosoly a kis arcunkon, ha csak az egyikünk nyerné meg, mígnem májusban hol máshol, mint az egyetlen hivatalos oldalon, a facebook-on közzé tették a nyertesek listáját. Rajta voltunk. Mindketten.

Nyereményünk 6 hónap Indonéziában, Surabaya városában, az UBAYA egyetemen, „Indonesian social and culture” szakon. Jepp.

Hát így.

Az ösztöndíj hivatalosan szeptember 7-től 2013. február 28-ig tart, és havi 2 millió indonéz rúpia jár a tanulmányok mellé. Ez elsőre soknak tűnik a milliók miatt, másodikra kevésnek, ha hozzáteszem, hogy ez kb. 45 000 Ft, és most, hogy már nagyjából tisztában vagyunk az árakkal, reálisnak.

Ha az embernek nincsenek nagyon nagy igényei, és szeret egy helyben ülni, akkor ki lehet belőle jönni. Nyilván, ha már eljöttünk a Föld majdnem másik felére, az Egyenlítő túlsó oldalára (bizony, itt már alulról szagoljuk), akkor szeretnénk is látni belőle valamit, úgyhogy hozzá kell majd valamennyit tenni, de ezzel számoltunk.

Ahogy az rendesen a XXI. században történni szokott, azonnal alakult nemzetközi, majd magyar facebook csoport is, és elkezdődött a készülődés. Magyarországról 32-en jöttünk, és itt Surabaya-ban jelenleg hárman vagyunk magyarok egy egyetemen, októberben csatlakozik a csoporthoz még egy magyar lány, a nemzetközi csoportban pedig 700 fölött van az idei Darmasiswa diákok száma.

Napfelkelte a dohai repülőtéren

Szeptember 6-án délután indultunk Budapestről a Quatar Air Budapest-Doha-Jakarta járatával, amiben volt először egy 5 és fél órás Budapest-Doha, majd egy 9 órás Doha-Jakarta repülőút, a kettő között pedig egy 8 órás tranzit Dohaban. - 20 fokra hűtött repülőtér, sehol egy rendes elfekvő, viszont a Quatar biztosított 2 étkezést, és a magyar csoportból 13-15-en együtt utaztunk, úgyhogy fizikailag rendesen meggyötörten, de jó kedvűen érkeztünk 7-én helyi idő szerint este 11-kor Jakartába. A Darmasisva ösztödíjat működtető Kulturális és Oktatási Minisztérium részéről már vártak minket egy külön pultnál, ahol találkoztunk a világ minden tájáról akkor érkező Darmás diákokkal. A nagy örömre előkerült az otthoni, Nóri, Zoli, örök hála a citromos üvegben szállított szilvás szörpért, nem tartott sajnos sokáig, de azóta is emlegetjük. A regisztráció után négyesével autókba osztottak minket, és elvittek egy szállodába, mert az első két napot Jakartában töltöttük, ahol a program hivatalos megnyitója kezdődött másnap. 

A darmás magyar csopi megérkezett Jakartába

A repülőtér és az egész út mesterséges levegőjéből kilépve arcon vágott az utoljára 5 éve, a Bombay-i reptéren érzett, és azóta vágyott, 38 fokos, a jó ég tudja hány százalékos páratartalmú levegő, melyben ezer illat keveredik, és melyek nagy részéről nem akarom tudni, hogy honnan származik.

Helló Ázsia, újra itt! :)

Surabaya Johnny

Mindjárt megtanulok blogolni, hogy színes-szagos legyen, (reszkess blogspot, regisztráltam, pillanatokon belül lefagy a rendszer, megölöm a szervert, vagy tűz üt ki...), de addig is hangolódjunk! :)